Csííípsz!?!
1 hozzászólás Írta dzsordzso több éve
Kedvesem ki volt éhezve a sósra. Minden(ki)lett elégítve! :)
Kedvesemmel ma délután egy hosszabb gasztronómiai beszélgetés után
úgy döntöttünk (konkrétan én) hogy mi lenne ha házi csipszet
csinálnánk. Azt állította hogy csinált már annó úgy 9 éve, szóval
noszabene, álljunk neki, nézzük meg hogy megvannak-e a hozzávalók,
és csináljunk.
Előtte amúgy is mondogatta, hogy ki van éhezve a sósra ezennel minden(ki)lenne elégítve, úgyhogy bebattyogtunk a konyhába.
Először megnéztük, hogy van-e olaj. Igen, volt olaj, original, 5 literes kiszerelésben. Aztán felfedeztük, hogy van nekünk egy olajsütőnk, és abban egyszerűen meg is lehetne csinálni.
Következő lépésben egy szeletelőt kerestünk, mert mégsem lehet kézzel, mármint késsel szétszelni a krumplikat olyan hajszálvékonyra, hogy az tényleg csipsz legyen. Megintcsak bevillant, hogy van nekünk egy gyönyörűséges narancssárga uborkaszeletelőnk, annó még a 80-as évekből. Pár perces keresés után meg is lett, összeraktam, és úgy véltük hogy ezzel valóban lehet hajszálvékony krumpliszeleteket vagdosni.
Amíg asszony elmosogatott, mert valami förtelem leledzett a konyhában (szokás szerint) addig én lementem a pincébe, és hoztam fel krumplit. Úgy találomra, nagyjából annyit gondoltam a zacskóba helyezni, amennyinek a cipelése még nem megerőltető a konyháig. Mondjuk azt hogy 1 kiló, bár fogalmam sincs hogy mennyi volt.
Asszony mosogatott, én nekiálltam krumplitpucolni. Jól csináltam, élveztem a munkát. Bár gyorsabban is mehetett volna, de én precíz vagyok, így minden egyes fekete foltot kivagdostam belőle.
Jöhetett a szeletelés. Nem állítom azt, hogy gyönyörű kerek, azonos vastagságú formák jöttek át a szeletelőn, de végülis ez nem is számított annyira.
Jó sok adag elkészült, 3-4 körben lehetett megcsinálni végül. Természetesen amint kész lett egy kör, rögtön sózás, és nekiesés folyamata indult be.
Én jól megpirítva, ropogósan szeretem, asszony meg kicsit összeragadva, úgymond krumplipüré állagúan. És arról még nem is szóltam, hogy a sósat és az édeset váltogatta egész nap. Csipsz, majd húsvétról maradt csokitojásgolyók... Komolyan mondom gusztustalan amit művel. :D
De nagyon szeretem, nagyon jól főz, jó a humora, tökéletes úgy ahogy van, úgyhogy tőlem azt eszik, annyit, úgy ahogy akar. Kivéve a vaj és a lekvár... Egyszerre ezt a két dolgot nem szeretném meglátni a kenyéren. Wááá. Még annó a német vendégek csinálták folyton ezt. Förtelmes dolog, jajj.
És hogy mire föl ez a nagy sütés-főzés? Egyrészt hétvégén elcsíptem Stahl Judit műsorát, másrészt az utóbbi időben nagyon felkeltette az érdeklődésem a gasztronómia iránt, úgyhogy nemsokára fogom magam, és csinálok egy milánói makarónit. Teljesen egyedül, ugyanis közösen már csináltunk. Na akkor ugrik a majom a vízbe! ...meg a tészta, illetve az olaj, esetleg só még. De ebben most nem vagyok biztos. Majd még felkészülök előtte.
És hogy nem csak levegőbe beszélek, hát íme a legutóbbi közös milánóink. Finom volt! Egészségünkre!
Előtte amúgy is mondogatta, hogy ki van éhezve a sósra ezennel minden(ki)lenne elégítve, úgyhogy bebattyogtunk a konyhába.
Először megnéztük, hogy van-e olaj. Igen, volt olaj, original, 5 literes kiszerelésben. Aztán felfedeztük, hogy van nekünk egy olajsütőnk, és abban egyszerűen meg is lehetne csinálni.
Következő lépésben egy szeletelőt kerestünk, mert mégsem lehet kézzel, mármint késsel szétszelni a krumplikat olyan hajszálvékonyra, hogy az tényleg csipsz legyen. Megintcsak bevillant, hogy van nekünk egy gyönyörűséges narancssárga uborkaszeletelőnk, annó még a 80-as évekből. Pár perces keresés után meg is lett, összeraktam, és úgy véltük hogy ezzel valóban lehet hajszálvékony krumpliszeleteket vagdosni.
Amíg asszony elmosogatott, mert valami förtelem leledzett a konyhában (szokás szerint) addig én lementem a pincébe, és hoztam fel krumplit. Úgy találomra, nagyjából annyit gondoltam a zacskóba helyezni, amennyinek a cipelése még nem megerőltető a konyháig. Mondjuk azt hogy 1 kiló, bár fogalmam sincs hogy mennyi volt.
Asszony mosogatott, én nekiálltam krumplitpucolni. Jól csináltam, élveztem a munkát. Bár gyorsabban is mehetett volna, de én precíz vagyok, így minden egyes fekete foltot kivagdostam belőle.
Jöhetett a szeletelés. Nem állítom azt, hogy gyönyörű kerek, azonos vastagságú formák jöttek át a szeletelőn, de végülis ez nem is számított annyira.
Jó sok adag elkészült, 3-4 körben lehetett megcsinálni végül. Természetesen amint kész lett egy kör, rögtön sózás, és nekiesés folyamata indult be.
Én jól megpirítva, ropogósan szeretem, asszony meg kicsit összeragadva, úgymond krumplipüré állagúan. És arról még nem is szóltam, hogy a sósat és az édeset váltogatta egész nap. Csipsz, majd húsvétról maradt csokitojásgolyók... Komolyan mondom gusztustalan amit művel. :D
De nagyon szeretem, nagyon jól főz, jó a humora, tökéletes úgy ahogy van, úgyhogy tőlem azt eszik, annyit, úgy ahogy akar. Kivéve a vaj és a lekvár... Egyszerre ezt a két dolgot nem szeretném meglátni a kenyéren. Wááá. Még annó a német vendégek csinálták folyton ezt. Förtelmes dolog, jajj.
És hogy mire föl ez a nagy sütés-főzés? Egyrészt hétvégén elcsíptem Stahl Judit műsorát, másrészt az utóbbi időben nagyon felkeltette az érdeklődésem a gasztronómia iránt, úgyhogy nemsokára fogom magam, és csinálok egy milánói makarónit. Teljesen egyedül, ugyanis közösen már csináltunk. Na akkor ugrik a majom a vízbe! ...meg a tészta, illetve az olaj, esetleg só még. De ebben most nem vagyok biztos. Majd még felkészülök előtte.
És hogy nem csak levegőbe beszélek, hát íme a legutóbbi közös milánóink. Finom volt! Egészségünkre!
